A változások éve

Azt hiszem jócskán elhanyagoltam szegény blogomat, de mivel végre erre is van időm, ezen mielőbb változtatni fogok. Főleg, mert az elmúlt egy évben - és most nem a Covidra gondolok -, szerencsére olyan változások történtek, amik alapjaiban változtatták meg az életemet. Na de kezdjük az elején.

 Először is úgy döntöttem, hogy ha már úgyis bírom a gyerekeket és ők is engem, miért ne válthatnám valóra bébiszitteri álmaimat? Lett is egy szuper kis családom, két tök jó fej gyerekkel, akikről a GDPR jegyében sajnos nem igen írhatok többet. Arról viszont igen, hogy ez miként változtatta meg az életemet és terelt egy olyan irányba, ahol egy csomó "kiskorú" rajongóm lett.
 Bár a birkák vérmérsékletével egyenértékű a türelmem, a gyerekek sokszor rávilágítanak arra, hogy ez azért még édes kevés az üdvösséghez. Viszont, ha megvan az összhang, az egymásra hangolódás és az a pinduri belső varázs, úgy már egészen klappolni tudnak a dolgok még a legvadabb helyzetekben is. Emlékszem, amikor megismertem a gyerekeket, a kislány még nagyon szégyenlős volt és távolságtartó, a kisfiú pedig még olyan pici, hogy járni is éppen csak próbálkozott. Az óta viszont a kislány olyan lett, mint egy orchidea: lassan nyílik ki (esetünkben meg), de aztán hetekig képes virágozni és ontani magából az élményeket, ezzel két nyelven is varázslatos hangulatot teremtve maga körül. A kisfiúnak is minden pillanatára emlékszem, onnantól, hogy járni kezdett, hogy az első szavakkal próbálkozott, most pedig már szinte filozofálgatunk egymással a Télapóról, meg a húsvéti nyúlról és kérdéseket tesz fel, amiken még én is el kell gondolkodjak. Egyébként baromi jó érzés megint kicsit gyereknek lenni, "legálisan" legózni, kifestőt színezni, stb. Játékkonyhában fantáziasütit sütni, gyurmázni, vagy éppen meséket szőni a képeskönyv alapján, szóval újra kicsit gyereknek lenni.

 Mindeközben pedig, mivel vannak viszonylag telhetetlen pillanataim, úgy döntöttem, hogy bár egy ideig mókás dolog két végén égetni a fizikai és mentális gyertyát, lehet, hogy 30+ évesen már nem azon kellene motoroznom, hogy melyik IKEA gyertya égési óraszáma a leghosszabb, hanem hogy melyiknek van a legkellemesebb illata? Éppen ezért úgy döntöttem, hogy miután már biztosan éreztem magamban, hogy a gyerekek felé való nyitás egy biztos pont az életemben, egy, az akkori állásomnál tízszer jobban jövedelmező vállalkozás felé kezdtem motorozni, hogy - mondjuk ki - végre ott hagyhassam a szeretett multinacionális környezetet.

 Miután az emberi tűrőképesség határait közel 3,5 évig feszegettem, rájöttem, hogy rohadtul nem élet az olyan, amiben Excel táblából lesed le, hogy hogyan is dolgozol másnap és nem azért, mert hülye vagy megjegyezni a beódat, hanem mert sosincs két egyforma nap a táblázatban. Hogy ami az elején még vonzónak tűnt, az idővel mennyire megmérgezi a saját és a környezeted életét is és mennyire nehéz nemet mondani, ha egyszer olyan kurva jótét lélek vagy, hogy mindenkinek segíteni akarsz.

 Pár év elteltével aztán valami megváltozott, amihez nagyban hozzájárult életem legnevetségesebb fizetésemelési papírja is, meg az, hogy elszaródott a vállam. Akkor jöttem rá igazán, hogy lehetek bármennyire segítőkész és cuki, hogy átvállalhatok bármennyi órát a többiektől bármikor, vagy ugorhatok be egy-egy melóra önként és dalolva, a munkám egy grammal nem fog többet érni, a teljesítmény alapján megállapított "emelés"-sel pedig vígan kitörölhetem a formás kis seggemet. Hogy milyen érzés volt elolvasni a számokat? Olyan, mint amikor egy árokszélre -5 fokban kidobott, szaporítós, megunt kiskutyába még kettőt belerúgnak.

 Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy ideje olyan vizekre eveznem, ahol valóban értékelik a munkámat és amivel ténylegesen is hozzá tudok tenni az emberek hétköznapjaihoz. Amivel valami tényleg jót és hasznosat tudok letenni az asztalra, ami nem mellesleg engem is jobb emberré tesz. El is végeztem egy tanfolyamot, kitartóan tanultam és képeztem magam, majd lett egy irtó jó fej főnököm, aki az első perctől kezdte, teljes mellszélességgel támogat és kiáll mellettem. Akit érdekel a véleményem és a gondolataim, és nem rest hozzá, hogy együtt tárgyaljuk meg a lehetőségeinket, a stratégiát és a legjobbat hozzuk ki minden helyzetből. Az pedig, hogy ilyen támogató környezetbe kerültem, szép lassan feledtette is velem azt, hogy a munkámat korábban mennyire le sem szarta senki, amit annak ellenére borítékoltam, hogy közben ment az elismerő mantra, hogy szuper munkát végeztünk, köszönjük mindenki nevében, nagy, nagy pacsi, kislóf@sz, az ország hálás érte, és bármelyik pillanatban hívhat az Elnök!

 Szóval, végül is egy kétlépcsős rendszerben sikerült annyira feldoppingolni magam mentálisan - itt a helye a köszönet nyilvánítós résznek, miszerint köszönöm a Páromnak, a legjobb Barátnőmnek, Dr. Otkernek, stb. a támogatást és a gyengéd, de határozott noszogatást egy jobb élet reményében -, miközben egyébként fizikálisan teljesen és részben visszafordíthatatlanul tönkrementem, hogy 2021 második felében végre kinyithattam több üveg pezsgőt és azt a 2013-as Sauskát is, amit még a felmondásomra kaptam a barátainktól, úgy 1,5 évvel ezelőtt. Igen, a gondolat már akkor megvolt, csak még a megfelelő pöffre kellett várni. A jó munkához pedig mint tudjuk idő kell - igaz, a szarhoz még több -, de mint tudjuk, a jó bornak is csak jót tesznek az évek, szóval ha másért nem is, a bor miatt érdemes volt ennyit várni, mert iszonyat finom nedű cseppent a poharamba.

 Visszatérve a kálváriadomb megmászásához, miután aláírtam a felmondásomat és postára adtam, majd túlestem a kellemetlen kötelező körökön, tudjátok mit éreztem? Csak hogy filmes hasonlattal éljek - ha már ilyen jellegű berkekben mozogtam-, mint amikor Neo rádöbbent, hogy a Mátrixon kívül is van élet. És nem is akármilyen. Ja és hogy nem mások, hanem csak is ő hozza meg a saját döntéseit.

 Emlékszem, sokan mondták akkoriban, hogy készüljek fel rá, hogy legalább 3-6 hónap lesz, mire mentálisan és lelkileg is feldolgozom, hogy nem kell többet 12 órában a gép előtt ülnöm hétvégente, meg hajnalban kelnem vagy hajnalig dolgoznom. Meccseket néznem embertelen időkben és tudósítanom a világ legelhanyagolhatóbb műsorairól, amikben az univerzum leghaszontalanabb emberei parádéznak. Soha többet nem kell muszájból olvasgatnom a horoszkópokat napestig, amikben hirtelen mindenki gazdag, boldog, egészséges, de jaj, mert az északi szél bármikor megfordulhat és megint kihalnak a dínók, aki pedig ezeket írja, sose fér bele 160 karakterbe, tehát el kell olvasnod mind a tizenkét alternatív valóságot. Meg egyáltalán, amíg nem fog majd "hiányozni".

 Nos, szumma-szummárum, a könnymentes búcsú után én augusztusban már úgy mentem nyaralni, hogy a világ legboldogabb embere voltam, mert nem kellett magammal cipelnem a laptopomat és a pihenésemet megint valami máshoz igazítani, miközben azon rettegek, hogy mikor ír rám valaki, hogy ráérek-e kicsit beugrani? 3,5 év után szabad ember lettem és elképesztően kivirultam. 

 Sőt, így 5 hónap távlatában, egyre többen mondják, hogy ki vagyok simulva, sokkal lazább vagyok, összeszedettebb, többet mosolygom, nincs rajtam nyoma a kialvatlanságnak és szinte ragyogok. Igen, mert visszakaptam a szabadságomat, az életemet. Ez persze eléggé klisésen hangzik, de aki már dolgozott 0-24 órás, 365 (6) napos munkarendben, minden nap máshogyan, az ünnepnapi munkáért pedig sorsot húzott, az tudja miről beszélek. Szóval nekem pár hónap is elég volt, hogy megint reggel 9-ig tudjak rémálmok nélkül aludni. Hogy megengedhessem magamnak, hogy akkor nézzek és olyan meccset, amit én szeretnék, hogy azt és akkor olvassak, amikor és ahol én akarom, és hogy ha eddig nem lett volna biztos, most már ezer százalék, hogy a lakásunkba kereskedelmi TV csatorna soha a büdös életben NEM LESZ BEKÖTTETVE.

 A közösségi felületeken is megcsináltam a kötelező tisztítótüzet, bár tény, hogy azt nehezebb volt megszokni, hogy nem pittyeg egész nap a tetves Messenger, és nem keres senki valami céges ügyben, vagy, hogy ráérek-e beugrani pár órát helyette? Sőt, az óta van időm sportolni, edzeni, élni, koncertekre járni, könyvet olvasni. Csak úgy meginni egy pohár bort valahol anélkül, hogy rohannom kellene valamiért, vagy mert be van korlátozva az időm. És a legelképesztőbb az egészben, hogy végre kezd tisztulni a fejem. Sokkal összeszedettebb vagyok, pihentebb, újra hallom a saját gondolataimat.

 Egyébként, csak a rend kedvéért, biztosan léteznek rendes multik is, meg emberbarát multikörnyezet, szóval nem akarom senki munkahelyét ledegradálni, ahol esetleg az olyan szavak, mint a támogató környezet, a stabil infrastruktúra, jó fizetés, cafeteria, túlórapénz, dolgozói kedvezmény, stb. ismerős kifejezések.

 Érdekes visszagondolni arra, hogy bár valahol félidőben már éreztem, hogy nem kellene ennyire jófejnek lennem, támogatónak, mindig ugrásra készen, mégse bírtam rajta változtatni. Vágytam az elismerésre, hogy amit csinálok, még ha az árnyékból is, az valahol valakinek jelent valamit. Aztán jött az a bizonyos kis A4-es lap a kiemelkedő teljesítményemért járó összegről, ami viszont már remekül tarkón vágott ahhoz, hogy felébredjek az én kis Csipkerózsika álmomból. Az utolsó dolog pedig, ami végképp kisöpört belőlem minden maradék jó érézést, az volt, amikor az utolsó napomon, még a küszöböt sem érintette a lábam kifelé menet, másodperceken belül kipenderítettek minden digitális felületről, ahol csak nyomom volt. Persze tudom, hogy ez a protokoll, de na, itt azért ez nem csak az volt. Ahogyan a volt kollégámnál sem, akivel az óta is jóban vagyok - minden surlódásunk ellenére is, a mai napig tisztelem és becsülöm a munkáját és a tudását, azt, hogy mindig segített és támogatott -. Szóval csak mielőtt még valaki úgy érezné, hogy belegázolt a lelkembe és jól megcibált legbelül, jelzem, hogy nem jött össze, mert tanultam a korábbi esetből és számoltam vele, hogy nem lesz búcsúbulim. ;)

 A volt kollégák viselkedését illetően pedig, mondhatnám, hogy meglepett, amikor az egyik volt főnököm letiltott a közösségi oldalakon, a többiek pedig az óta sem írtak rám egyszer sem, hogy mi újság, hogy vagyok - pedig ha valaki, akkor én mindenkivel próbáltam törődni, de nem így történt. És majdnem elfelejtettem a felhozatalból a másik főnimet, akivel nyáron egyszer összefutottunk az utcán, de csak annyit mondott köszönés helyett, hogy "séltáljatok tovább". Nos, így ezeken elmélázva, az az igazság, hogy kibaszottul boldog vagyok, hogy otthagytam ezt a helyet, és csak azt sajnálom, hogy nem tettem meg sokkal előbb. De igazából az a lényeg, hogy megtettem és vissza sem nézek. 

(Mert LeAnn Rimes csodálatos hangja a Sakáltanya óta töretlen)

 Hónapok óta jól alszom, jut időm könyvet olvasni, programokat szervezni, sportolni, törődni az egészségemmel, megélni az élet apró örömeit, sütni, főzni, alkotni és minőségi időt tölteni azokkal, akiket igazán szeretek, és akiknek én is fontos vagyok. A környezetem mindenben támogat, a szeretteim, a barátaim, a családom, de még a madaraim is minőségibb időt kapnak most tőlem, amire emberemlékezet óta nem volt példa. És tudjátok mit? Jól alszom, úgyhogy bek@phatjátok. 

Tudjátok, mivel eléggé introvertált vagyok, sokszor csak úgy szemlélem az embereket.  Megkérdezem, hogy vannak, hogy érzik magukat, stb. és nem azért, mert így illik, hanem mert engem tényleg érdekel. És sosem felejtem el, amikor alkalmanként, egy-egy hajrázósabb szezonban ránéztem a két főnökömre, mennyire lehozott az életről az ábrázatuk. Hogy az egyiken azt láttam, hogy ha bár egy idősek is vagyunk, ő legalább 40-nek néz ki, annyira ősz már és lestrapált és láttad rajta, hogy az életéért küzd. Ami meg konstans volt mindkettőjükben, hogy látszott rajtuk, hogy full belefáradtak abba, amit csinálnak, csak csinálják. Látszott, hogy nem élvezik, de már nem akarnak váltani, inkább saját magukkal is próbálják elhitetni, hogy jó ez a daráló, fancy, megfizetik, meg majd egyszer váltok – never ever  –.

 Én viszont sosem akartam ilyen lenni, így kiégni, és talán éppen amiatt, hogy láttam mit tesz másokkal ez a romboló közeg, nem akartam az ő sorsukra jutni és tudtam, hogy tovább kell lépnem. Mindig eszembe jut az egyik kollégám nagy mondása, hogy annak ellenére, hogy össze vagyunk zárva az irodában, meg összeláncolva digitálisan, attól mi még nem leszünk barátok. És tényleg. Ezt mondjuk őszintén sajnálom, mert ha az életedet, huzamosabb ideig 6+kollégával töltöd a nap 24 órájában, azért felmerül benned a gondolat, hogy munka után is összejöhetnétek egy sörre, vagy pohár borra, kicsit beszélgetni, megismerni a másikat - és nekem erre azért lett volna igényem - de mi nem ilyenek voltunk, sajnos.

 Sokszor eszembe jut a gimis töritanáromat, akivel kölcsönösen utáltuk egymást. Miért? Mert az utolsó évben folyton egyeseket adott, mert ennyire nem volt benne az empátiának még csak a szikrája sem egy kórházi szezonom után. Ja meg mert én mertem neki nemet mondani amikor valamiért óra közben kellett elszaladgálni, és hát ezt az iskolai házirend masszívan tiltotta. Sokáig visszafogtam magam, hogy megmondjam neki a véleményemet, mert abszolút nem vagyok lobbanékony típus, de erre végül nem volt szükség, mert én érettségi után leléptem, míg ő utána is ott maradt még egy kis ideig, mielőtt rájött volna, hogy a tanítás nem való mindenkinek. Nekem már a tudat is elég volt revansként, hogy én megyek, ő pedig marad. Azért a legjobb pofonokat még mindig az élet adja. 

 És idő közben az is kiderült, hogy amibe az óta kezdtem, ahhoz tényleg értek és tehetséges vagyok benne, és végre izgalmas kihívásokkal nézek szembe és húsvér emberekkel. Olyan képességeket fedeztem fel magamban, amiket korábban elnyomtam magamban, amikre nem volt igény, amiket nem is feltételeztek volna rólam. Most viszont minden kerek. Ha úgy vesszük, még akár hálával is tartozhatnék azoknak, akiktől sikerült megszabadulnom, mert nélkülük ezekkel a traumákkal talán sosem találkozom és jövök rá, hogy mit is jelent valójában a minőségi élet. Hogy milyen remek, hogy van két fantasztikus keresztgyerekem két nagyszerű szülővel, akik akkor is támogatnak, amikor már viszket a kezük a péklapáton, de még akkor is inkább odaadják nekem, hogy én használjam arra, amire jónak látom. Hogy van egy párom, aki a józanész határain belül, rendre tövig nyomja a noszogató gombot, amikor látja, hogy bizonytalan vagyok. Aki segített kicibálni a média mocsárból, amikor az kezdett magával rántani és minden áldott nap elmondta, hogy én ennél sokkal többre vagyok képes, sokkal több van bennem. És tényleg.

                                                         (Mert a dnb rohadtul örök 💓)

 És persze a mostani főnimnek is hálás vagyok, mert rengeteg támogatást és segítséget kapok tőle, amire eddig talán egy munkahelyemen sem volt példa. Igaz a BC-nél imádtam a munkámat és egy ideig ott is volt támogatás, de hát a fagyi olykor ugyebár visszanyal, főleg, ha nem a tölcsér jó végébe dobja a gombócot a fagyiárus. A pisztácia pedig rohadtul elfogyott.

 Szóval most jól vagyok, még akkor is, ha bizonyos, egyelőre maradandónak látszó problémák mindig is emlékeztetni fognak rá, hogy hol időztem évekig, teljesen feleslegesen, a lényeg, hogy már nem vagyok ott és nincs ami lehúzzon, csak ami felemeljen.

Ha pedig eleddig Te is dilemmában voltál, mert hasonló helyzetben vagy és nem tudod hogyan tovább, csak nagy levegő és előre, mert ezt Te is megtudod csinálni!

 Akiktől és amiktől pedig búcsúzom 2021-ben:

köszönjükaremekmunkát

lehúzó emberek

támogatómunkahely

köztévé

hirado.hu

m4sport.hu

MTI

Outlook

BL, EB, VB, OLIMPIA, FOCI 

 És ha sok jó pillanatom nem is volt, azért például a horoszkópok okoztak néhány vidám percet, amiről az alábbi szösszenet jutott az eszembe:

 

 

 Ezt pedig:

 

 

 És:

Boldog új évet Mindenkinek!